Gyakori kritika az önismerettel foglalkozó segítő szakmákkal szemben, hogy túl sokat rágódnak a múlton. Felmerül a jogos kérdés: vajon mennyit ÉRDEMES a gyerekkorral foglalkozni? Hol van a határ a hasznos önismeret és a felesleges rágódás között?
Véleményem szerint a kérdés nem az, hogy foglalkozzunk-e a múlttal, hanem az: mennyit és hogyan.
A múlttal való foglalkozás célja nem a bűnbakkeresés, nem a hibáztatás, hanem a mélyebb megértés. Felismerni azt, hogy a gyermekkori élmények milyen befolyással vannak arra, ahogyan ma magunkról és a világról gondolkodunk.
A megértés nem a szülő ellen szól, hanem magadért fontos.
„Önmagunkat megismerni nagyon nehéz, mert ütközni fogunk az énképpel, amit eddig hittünk magunkról.” (Daubner Béla)
Sokan hajlamosak azt várni, hogy a megoldások kívülről érkeznek majd. De a külvilág ritkán változik olyanná, amilyenné mi szeretnénk.
Saját magunkkal való szembesülés ijesztő lehet. Felszínre kerülhetnek olyan tulajdonságaink, hibáink, hiányosságaink, amikről eddig nem akartunk tudomást venni, vagy amikre nem voltunk büszkék, ez fájdalmas és kihívásokkal teli. Ugyanakkor, ha képesek vagyunk elfogadni magunkat a hibáinkkal együtt, az hihetetlenül felszabadító, és megnyitja az utat a valódi fejlődés előtt.
A világhoz való viszonyulásunk alapja a szüleinkhez való viszonyulás. Itt nem a jelenben lévő élő kapcsolatra kell gondolni, hanem ahogy pici babaként, gyerekként viszonyultál hozzájuk és ők hozzád. Ezek a korai kapcsolódások alakítják ki a személyiségünk alapjait, és ezek a viselkedési minták fognak később leképeződni az életünk minden területén.
Kitartó önismereti munkával lassan, lépésről-lépésre lehet változtatni ezeken a mintázatokon. Általában először más emberekkel tudunk más minőségű kapcsolódást létrehozni. De amint a szüleinkkel kapcsolódunk, egy mozdulat, egy mondat, egy arckifejezés életre hívja a mintákat. A legnehezebb a szüleinkkel való viszony átírása.
Azért van ez így, mert az élménycsomag, ami ott abban a nagyon korai éveikben rögzült, azt csupán a szülők képesek teljes egészében megjeleníteni. Mindenki más az életedben csupán a csomag egy részét kelti életre.
Fontos látni: nem mindenért a szülő a hibás, de magadat se hibáztasd, hogy pont a szüleiddel, vagy ilyen vagy olyan, amilyen nem szeretnél lenni. A világod aköré épült fel, ahogy a szüleid körülvettek téged. Saját magunk megismerése ezen minták átírása sok-sok türelmet igényel, de megéri az utat járni.
Újraírni a történetünket
Amikor eljössz hozzám fejlesztésre, az első alkalommal valami olyasmi történik, ami talán furcsán hangzik: „csak” mesélsz magadról.
Gabriel García Márquez az Azért élek, hogy elmeséljem az életemet című önéletrajzi regényében így fogalmaz:
„Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy visszaemlékszik rá, amikor el akarja mesélni.” (Gabriel García Márquez)
Amikor elkezded az életed eseményeit kívülről tekintve újra mesélni, egyszerre rendszerezed és fontossági sorrendbe is állítod. Ezáltal megüzened nekem, a fejlesztőnek, hogy melyek azok az események, átélt élmények, amelyek megőrzésre méltóvá váltak számodra, és ahogyan aktuálisan igaznak érzed.
Önismereti munka során tulajdonképpen újra és újra fogalmazzuk önmagunkat, újabb értelmezést adva a tapasztalatainknak, az érzéseinknek, a viselkedésünknek. A múltunkat már nem változtathatjuk meg, de azt igen, hogy a mai naptól kezdve hogyan folytatódik a történetünk.