„A halál nem egy olyan téma, amire gyakran gondolunk, vagy kényelmesen beszélgetnénk róla. A halál az élet szerves része, korunk liberalizált gondolkodásában valahogy mégis a halál az a téma melynek a tabu mértéke megnőtt. Gondolata félelmet ébreszt, nem beszélünk róla, és igyekszünk nem is gondolni rá. Kijelenthető, hogy a gyász teljes elutasítása következett be. Az emberek már a részvétnyilvánítás módját sem ismerik, zavarban vannak a halállal és a gyásszal kapcsolatban is. Egyszerűbb bagatellizálással eltávolodni a problémától.” (Polcz Alaine (2005). Együtt az eltávozottal. Jelenkor)

2016ban az Integrál Akadémián a Halálközeli élményekről készítettem a szakdolgozatot. Paulinyi Tamás előadásában hallhattunk az akadémián a témáról. Elkezdtem a szakirodalmat kutatni, a túlélők beszámolóit olvasni. Nagy hatást gyakorolt rám az a rendkívüli személyiségváltozás, amely végbement az összes az emberben, akikkel megtörtént. További meggyőző erő számomra az, hogy a halállal kapcsolatos rítusok, tanítások lényege időtől és kultúrkörtől függetlenül azonosak.

A halál és a mai ember kapcsolata

Ha visszamegyünk az időben pár ezer évet, a régi kultúrákban a szellem halhatatlanságába vetett hit alapigazságnak számított. Egyértelmű volt az emberek számára, hogy ők átmenetileg vannak fizikai testben. Az idő múlásával ez a tudás, ez a bölcsesség elveszett. Az elmúlt pár száz évben pedig eljutott odáig az emberiség, hogy szinte teljesen elveszett a szellem halhatatlanságáról szóló tudás.

Ezzel együtt megjelent a haláltól való félelem, s az ember halhatatlanságának tagadása. Kialakult az a képzet, hogy az ember a halállal megsemmisül. A vallások tanították a halál utáni létet, arról is tanítottak, hogy mi történik az emberrel a halála után. Az egyes beavatási utakon és szellemi iskolákban pedig meg is tapasztalhatta a tanítvány a beavatás révén, hogy mi történik a halál után. Azok az emberek, akik átmentek a beavatáson, megtapasztalták azt a világot, ahová halála után kerül az ember.

A XII-XIII. század körül kezdett kialakulni az a nézet, hogy a halál az életfolyamat végét jelenti. Ez az a korszak, amikor kezd egyre inkább elveszni a halhatatlanság tudata. Ez például megmutatkozott abban, hogy a halotti szertartások kezdtek erősen megváltozni. A holttestet minél előbb eltávolították a hozzátartozók szeme elől, vagy eljárásokat találtak ki arra, hogy a holttestet sminkeljék, maszkírozzák. A holttestet minél előbb leplekbe csavarták, varrták, azért, hogy minél kevésbé szembesüljön az ember a halállal.

A XIX. század az, amikor odáig romlott az emberiség halállal való kapcsolata – főleg az európai és az amerikai földrészre gondolok, mert keleten még mindig más a szemlélettel -, hogy a halál tabu téma lett. Társaságban már nem illik róla beszélni, és tovább materializálódtak a búcsúzási szertartások is.

Szerencsére a XX. században megjelent ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a Hospice mozgalom, ami ismét felkarolta a halált, a haldoklókat. A legfőbb célja ennek a mozgalomnak, hogy az embert felkészítsék a jó halálra, segítsék az átlépést, az eltávozást.

A halál-tabu

A halál-tabu a rítusok hiányában érhető tetten, minimális temetési szertartások még vannak, azonban gyászszertartások már szinte semmi. Azonban, ha a társadalom nem képes rituálisan kezelni, akkor fokozottan ki vagyunk téve különféle pszichológiai problémáknak, és a halál társadalmi szinten bukkan fel. Ezt nagyon jól meg lehet figyelni a médiában zajló trendekben, katasztrófa és horror filmek garmadája, a média és filmipar megszállottja a halál témának, ugyanakkor a gyászról szinte beszélni sem lehet.

A mai világ fogyasztói társadalmának alapjait véleményem szerint a halál és egyébként a szülés / születés misztériumának lerombolásával tették le. Az ősi tudás kiirtásával sikerült szükségessé tenni a tárgyi dolgokat az emberek számára. A recept egyszerűnek tűnik, csak két alap dolgot kell átprogramozni az emberek fejében a kezdetet és a véget, ha ez sikerül, akkor szárnya szegett madárként önként keresi az aranykalitkát. Az oly sokszor emlegetett értékrend azért borult fel, mert nincs hit, tudás arról, hogy ez a földi lét nem az egyetlen és a végletekig kiélvezni való létsík.

Halálközeli élményekről

A halálközeli élmények (angolul: Near-Death Experience NDE) olyan emberi tapasztalatok, melyekről a klinikai halálból visszatért személyek számolnak be. A halálközeli élmény megnevezést (továbbiakban HKÉ), mint fogalmat is Raymond Moody amerikai pszichiáter alkotta. Moody nem a felfedezője ennek a jelenségnek, hiszen már a Tibeti Halottaskönyvben, több ezer évvel ezelőtt részletes leírást adtak a ma NDE-nek nevezett jelenségről, a haldoklásról és a halálközeli állapotról.

Halálközeli élményekkel azonban nemcsak az ősi írásokban, hanem filozófiai művekben, irodalmi és képzőművészeti alkotásokban is találkozhatunk: Platón, Tolsztoj, Victor Hugo, Hemingway neveire szokás leggyakrabban hivatkozni. A híres alagútélmény, Hieronymus Bosch XVI. században festett mennybemenetelén is látható. Carl Jung is átélt halálközeli élményt, azonban nem szokványos elemekkel. 1944-ben átélt egy infarktust, és a klinikai halál állapotába került; elmondása szerint ekkor a magasból látta a Földet, mint egy űrhajós, a kontinensek felett röpködött, költői leírását adva a látottaknak. Élményéről az „Emlékek, álmok, gondolatok” című könyvében is ír.

Fontos tudni azt is, hogy a klinikai halál állapota nem feltétele a halálközeli élménynek, csupán a leggyakrabban említett és kutatott terület. Nagyon sok beszámoló szól baleset, zuhanás, különböző krízis során átélt élményekről.

Halálközeli élmény szakaszai

Különböző kutatók különböző számú felosztással mutatják be a HKÉ élmények azonos tartalmait. A következő összegzés lényegi áttekintést nyújt a HKÉ elemeiről:

1. Testen kívüli élmény

A materialista világ nem tud erre semmilyen magyarázatot adni. Anyagtalan állapotban látja a környezetet, amiben a „teste” van. Klasszikus esetekben például az újraélesztését látja. Mindenkit lát, hall, de őt senki nem észleli. Fizikai tárgyak nem akadályozzák. Térben utazni tud. Megjelenik egy nagyon erős fény, ami mégsem bántó, inkább megnyugtató, személyes jellegű.

2. Találkozás a fénylénnyel

Megnyugvás és biztonságérzet. Ott találja magát az előző életeiben. Szinte az összes halálközeli élményen átesett ember beszámolójában 90%ban szerepel az alagút élmény, függetlenül, hogy milyen kultúrkörben halt meg az illető. A csakrák rendszerét segítségül hívva kaphatunk egy magyarázatot az alagút élményre. A csakráknak van egy pár centis spirál alakú szakasza – utána következik a tölcsér alakú rész -, ezen keresztül megy ki a lélek és a szellem, amikor az ember meghal. Számomra tetsző egy lehetséges magyarázat, hogy a csakrának ezen az egyenes szakaszán való áthaladás okozhatja az „alagútélményt.

3. Életfilm áttekintés

Megszűnik a sorrendiség, megszűnik az idő folyama. Egyszerre lévő jelen. Minden pillanata az életének egyszerre megjelenik. Rendezői aspektusból látja az életét. Azt is érzi, hogy mások életében Ő mit okozott. Egy élet, ami tele volt pillanatokkal. Felfedezi az életét teljességében, és megtapasztalja ezáltal az igazi értékeket. Erkölcsi és etikai felismerés.

4. A túlvilág dimenziója

Találkozás a halott rokonokkal. Mindannyian szépek, kedvesek, belső örömöt sugárzóak. Felszabadult boldogságérzet jellemzi őket.

5. Küszöbélmény

Rájön, hogy még nem jött el az ideje. Találkozik egy fallal, kerítéssel, szakadékkal, egyéb allegorikus megjelenési formával. Hall egy belső hangot is, hogy még nincs itt az idő. Van egy reális érzelmi reakció, hogy összekapja magát, és a kiindulási állapotban találja magát.

Nem mindenki éli az összes szakaszt át. Vannak, olyan szakaszok, amelyeken csak akkor mennek keresztül, ha hosszabb időt vannak ebben az állapotban.

Az élményen átesettek egy másfajta tér – idő érzésről számolnak be, függetlenül attól mennyi időt töltöttek a halál közelében. Nem hasonlítható az óra szerinti időhöz, és a tér által megszabott határok is elmosódnak. Összesűrűsödik az idő egyik élményt átélő így írta le ezt az érzést „az örökkévalóságban tartózkodás”.

Ezen az élményen átesettek életfelfogása megváltozik, általában a halálfélelem megszűnik, az élet tisztelete megnő. A halálfélelem valójában életfélelem, mert attól félünk, ami elveszíthető. Aki a jelenben nem éli meg a pillanatokat, az majd később sem lesz rá képes. A kötődést az élethez, úgy kell látni, mint természetes velejáróját ennek a világnak. Itt és most keretei között el tudja fogadni ennek a létnek a formáit. A valóság kép a mulandóságról. Egyik legnagyobb tanítómester az életben a halál ténye. Thomas Mann-t idézve „ a múlandóság teremti az időt”.

Halálközeli élmények magyarázatai

Sok elmélet született már a halálközeli élményekkel kapcsolatban. Ettől most megkímélem a kedves olvasót, hogy itt részletezzem, ha valakinek felkeltette az érdeklődését, és ír nekem, szívesen megosztom vele a teljes szakdolgozatot. Véleményem szerint a HKÉ jelenségek magyarázatára mindegyik elméletben találhatunk részigazságokat és cáfolatokat. A HKÉ magyarázatai szétfeszítik a tudomány kereteit. Azonban úgy tűnik, a kutatók abban egyetértenek, hogy a HKÉ vizsgálatok új megvilágításba helyezik képességeinket, a tudat-tudattalan, test-lélek-szellem vagy a hit kérdéseit.

Létezik-e párhuzam a Halál közeli élmények és a születés körüli élmények között?

Szellemvilág szempontból nézve, amikor valaki megszületik a fizikai síkra, előtte a szellemi lények világában, az angyalok világában készítik őt elő a születésre. Amikor megérkezik egy gyermek, úgy kéne rá tekinteni a szülőknek és a környezetnek, hogy ők folytatják a szellemi lények munkáját. A szellemi lények elkezdenek valamit, felkészítik a lelket a testet öltésre, ellátják jó tanácsokkal, segítik, feltöltik őt. S amikor megszületik az emberek világába ez a lény, az angyalok munkáját folytatják az emberek.

A halálnál ennek pont a fordítottja történik. Az eltávozás után rögtön a szellemi világ, és ennek a lényei, az angyali lények körébe kerül az ember. A halál előtt a hozzátartozóknak úgy kéne tekinteniük, hogy ők mintegy előkészítik a munkát, előkészítik a lelket arra, ami majd a halála után várja őt. Születésnél az ember fejezi be, azt a munkát, amit az angyalok elkezdtek, a halálnál pedig a hozzátartozóknak kellene előkészíteni azt a munkát, amit majd az angyalok folytatnak. Amilyen szeretettel körülvesznek egy gyermeket, aki megérkezik erre a világra, és próbálnak minden jót megadni neki, legalább ilyen szeretettel kéne körbevenni a haldoklókat, akik készülődnek átlépni a bardóba, a köztes létbe.

A szellemtudományi megközelítés szerint halálnak nevezhetjük azt az állapotot, amikor a szellem és a fizikai test kapcsolata végleg megszakad. Az ember egy testet öltött szellemi lény. Amikor az ember esténként lefekszik, akkor a szellem átmenetileg kilép a fizikai testből, de mégis egyfajta összeköttetés marad közöttük. Az alvást a halál kistestvérének, vagy kis halálnak is nevezik, ugyanis nagyon hasonló dolgon megyünk át minden egyes este, amikor lefekszünk, ahhoz, mint amikor meghalunk.

Nádas Péter Kossuth-díjas magyar író, drámaíró, esszéista publikálásában is rátaláltam arra a nagyon érdekes párhuzamra, amely a halálközeli élmények és a születés körüli élmények közötti hasonlóságot boncolgatja.

„A születésre való emlékezés a klinikai halál állapotában azokból a szakaszokból áll, amelyek a konkrét születést is meghatározták. Magunkkal hoztunk egy érzetet, a születés érzetét, a születés szakaszait, szakaszosságát, és ezt lefordítjuk magunknak a halálunk pillanatában.”

Kutatások is bizonyítják, hogy azok az érzetek, amelyeket magunkkal viszünk a születésről, a prenatális, születés előtti élményekről súlyosan befolyásolják az ember felnőtt életét, gyerekkorát, kamaszkorát. Nádas Péter eszmefuttatása arról szól, hogy magunkkal hozzuk a születés érzetét, a születés szakaszait, szakaszosságát, és ezt éljük át ismételten a halál pillanatában is.

Tudatszint ugrást jelent-e a halálközeli élmény

Az élményt átélők meghatározó, életüket lényegesen befolyásoló változásokon esnek át. Ezek a változások morális, lelki és viselkedési szinteken kivétel nélkül pozitív irányúak, jobbulást eredményeznek. A transzcendentális élmény hatására a materiális és a spirituális síkok között csúszkálva találják magukat az élményen átesettek, ez még inkább nehezíti a mindennapi életet élni, úgy ahogy az élmény előtt.

A tapasztalatok alapján utóhatás gyanánt különböző különlegességek figyelhetők meg:

a halál közeli élmény többször fordul elő
a telepatikus kommunikációs képességek
szellemi tanítókká válás
megszűnik számukra az izgalom, a félelem
elmozdulás a természetgyógyász tevékenység felé

A HKÉ élményen átesetteknél felerősödik a földi küldetéstudat, az egyetemesség érdekében való cselekvés. Ehhez nagy energiákkal, rendkívüli kitartással és tettvággyal fognak hozzá. Nagyon erős küldetéstudat, a mások felé irányuló segítségnyújtás fokozódása, amely magával hozhat váltást a gondozó szakmák irányába. Mindezekhez hozzátartozik az érzésbeli nyitottság, mások felé történő fokozott odafordulás.

További főbb változási területek közé tartozik a dolgok közötti összefüggések mélyebb megértése, tanulás megbecsülése, cselekedetek hatásainak meglátása, magasabb szintű spirituális állapotok. Spirituális vonatkozásban egyfajta személyiségen túli én alakul ki, aki sokkal elfogadóbb és megértőbb a környezetével. Az intuitív képességek növekedése.

Rendkívül sok tényezőt emel ki P. M. H. Atwater az utóhatások megjelenési formája közül:

megnövekedett önbizalom
nagyobb érzékenység mások irányába
paranormális érdeklődés fokozódása
a visszatérő szuicid késztetések csökkenése
anyagiasság megszűnése
természet iránti vonzódás
transzcendentális érzék növekedése
szeretetérzés fokozódása
időkeret jelentőségének csökkenése
fiatalosabb életvitel
„fényesebb” szemek
magasabb energiaszint
fény-, nap-, hangérzékenység fokozódása
nyitottság és megnövekedett érdeklődés az új dolgok iránt
könnyebb stresszkezelés
alapvetően másfajta, megváltozott gondolkodás – az élmény előttihez képest
magasabb szintű kreativitás
alacsonyabb vérnyomás
étkezés vonatkozásában mennyiségi csökkenés, illetve hústalanabb ételek fogyasztása;
könnyedebb absztrahálási képesség
érdeklődés a bölcseletek irányába

Az élményt átélők hite szerint a szeretet és a tudás a legfontosabb, mert csak ez vihető át a túlvilágra, vagy következő életre.

Halálközeli élmények gyakorlati felhasználása

Az ismeret segítené a lélekben való felkészülést azok számára, akik közel állnak a halálhoz. Orvosok, egészségügyi dolgozok, vallási szakemberek, akik szakmájukból kifolyólag találkoznak vagy a halál közelébe jutó, vagy akár a HKÉ élményen átesett személyekkel, számukra ez az ismeretanyag feltétlenül szükséges ahhoz, hogy értsék a jelenségeket és segítségükre lehessenek az élmény feldolgozásában a mindennapi élet folytatásában. Az élmény fogadtatása nagyban befolyásolja azt, hogyan épül be az élményen átesett személyiségébe. A segítő szakmában dolgozóknak emiatt van kulcs szerepe abban, hogy ismerjék ezeknek az élményeknek a természetét és megfelelően kezeljék, támogassák az élményben részesülteket.

Az élményeket, olvasva, megismerve megváltozhatna az átlagember elképzelése a halálról és a félelem helyett szép, örömteli átmenetként foghatná fel a meghalást. Saját és szeretteink halálának az elfogadása is ezáltal könnyebbé válhatna.

Lezárás

Mindannyian érintettek leszünk a halál kérdésében, még ha oly távolinak is tűnik. A halálközeli élmények tanítások. Tanítások a mai ember számára, megvilágosító erő azoknak, akik átélik, de azoknak is, akik csak megismerik a történeteket. Napjainkban zajló folyamatok elég okot szolgáltatnak az emberiség, a világ sorsáért érezhető aggodalomra. Fel kell készülnie az emberiségnek a tömeges halál feldolgozására, ami már nem számít ritka jelenségnek. Az élményt megélők számára megszűnik a halálfélelem, egyidejűleg felfokozódik az élet tisztelete. Ráébrednek a pillanatok lehetőségeire, és arra, hogy mely értékek azok, amelyek múlhatatlanok. A küszöbön mindent le kell tennünk az anyagi világból, nem jöhet velünk vagyon, pénz, lakás. Ami jöhet velünk az a szeretet és a tapasztalás, a boldog – mások számára is boldogító – pillanataink.

Nádas Péter Kossuth-díjas magyar író, drámaíró, esszéista könyvéből vett részlettel zárok, ami képes a nyelv adta lehetőségek és korlátok között leírni azt az élményt, amit megtapasztalhat aki halálközeli élményben részesül, és amit mindannyian megtapasztalunk, ha itt az idő:

„És akkor valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne beszélni. Olyasmi folytatódik, amit igen nehéz szavakkal megragadni, mert a halál előtti állapotban csaknem érvényét veszíti az egyezményes időszámítás. Egy nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amitől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel. Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni.

A tudat olyan készségesen akceptálja, mintha nemcsak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról élménye. Ettől az új tudásától válnak elkülöníthetővé azok a kisebb időegységek és időstruktúrák, amelyek korábban időnyomokat hagytak a tudatban, időrendjük volt, s az időtlenség űrjében lebegve meg is marad. Bolygók árnyaként lebegnek veled egykori élményeid.

Nem lesz teljesen sötét. Az egyenletes sötétség inkább furcsa, mondhatni, absztrakt derengésben áll. Tárgyak és körvonalak nincsenek többé, a szemlélet számára a gondolkodás a tárgy. Inkább otthonos érzés a fény hiánya, amint gondolatai tárgyiasságára bízva szabadon lebeg benne az ember. Engem legalábbis nem ért felkészületlenül. Jó lelkiismerettel nem lehetne térnek nevezni. Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el. Ahová most lám, hazataláltam. Minden eddig érzett érzés és észlelés jelen volt, összes ízével és illatával, habár érezni nem éreztem. Tapintásnak, szaglásnak és ízlelésnek, az egész nagy szenzuális színjátéknak vége lett. Ami nem azt jelentette, hogy ne maradtak volna telítettek az érzéseim. Láttam. Emlékeztem.

A testi érzékeléstől megfosztott tudat a gondolkodás mechanizmusát észleli utolsó tárgyaként. Mintha a saját gondolkodásom mechanizmusával egy életen át a semmibe meredtem volna ki, ám az űrérzést nem vettem volna igazán tudomásul.

Látásomnak nem voltak többé időbeli vagy térbeli korlátai. A saját életem részletei nem a saját életem történetével álltak kapcsolatban. Ilyen történet ugyanis nem létezik és nem létezett. Ami végtelenül meglepett.

Azt mondtam magamnak, ezért kerestem hát oly görcsösen a részletek helyét a teljes történetben. Nem a térbe, nem az időbe vannak belekötve, ahol a helyüket kerestem. Az egyéni életnek ténylegesen nem a születés az eleje, nem a halál a vége, s akkor miként lehetett volna részletekből épülő egésze. Most hagyom el a részletek zűrzavaros helyszínét. A tudatom azonban, amivel az időkben és helyszíneken zajló eseményeket egyáltalán felfoghatom és értékelhetem, a végtelenbe van belekötve. Amit megint csak a kézenfekvő dolgoknak kijáró meglepettséggel vettem tudomásul. Olyasmit vettem tudomásul, amit tudtam korábban. Halálom küszöbére érve, inputjaival és outputjaival együtt azért látom át szerkezetében a testi létezést, mondtam magamnak, mert az érzékelés eleve túllép az időbeliségen és nincsen a térbeliséghez kötözve. Mintha hirtelen fölfognám, mit akart Rilke a vállunk mögött álló néma angyalokkal. A tiszta érzéki felfogás mindig is onnan nézett át semleges szemléletével, ahová most boldogan és elnémultan visszatérek.”

Forrás:

Saját szakdolgozati anyagom: Igazi Barbara Éva: Halál közeli élmények értelmezése integrál szemszögből

„A múlandóság teremti az időt”