Vannak könyvek, amelyeket megveszünk, feltesszük a polcra. Leemeljük bele olvasunk majd újra vissza kerülnek. Aztán egyszer csak, például portörlés közben beleragadsz az olvasásba. Számomra Irvin D. Yalom Minden mulandó című könyve ilyen volt.
Yalom ebben a könyvben nem ad kész válaszokat, hanem kérdez. Kényelmetlenül kérdez, mélyen, őszintén, néha nagyon kényelmetlenül.
Már az elején megállított egy mondat:
„Szabadlábon lévő bűntudat megfelelő bűnt keres.”
Önismereti folyamatokban gyakran megtörténik, hallgatva az élettörténeteket, hogy egy régi, fel nem dolgozott bűntudat új történetet keres magának. Olyan dolgokért is hibáztatjuk magunkat, amelyekért valójában nem vagyunk felelősek. Mintha a lélek addig keresné a magyarázatot, amíg nem talál valamit, amire ráakaszthatja a belső terhét.
Makacsul képesek vagyunk arra, hogy ragaszkodjunk, régi történetekhez, emberekhez, elképzelésekhez.
„Olyan, mintha a valódi élet egy felfüggesztett lét lenne… mintha az élet beledermedt volna az időbe… az elméje felnőtt része tudja, hogy minden mulandó, hogy a múlt csak bennünk létezik…”
Szerintem mindannyiunknak vannak ilyen belső, belénk dermedt helyei. Kapcsolatok, otthonok, időszakok, amelyekről azt reméljük, hogy valahol érintetlenül várnak ránk. Miközben a valóságban már csak bennünk élnek tovább. A gyász egyik legnehezebb feladata éppen ennek elfogadása.
Hivatásom gyakorlása során közel áll hozzám Yalomnak ez a mondata:
„Én csak odaszegődtem azon része mellé, ahol a bölcsessége lakozik.”
Tűpontos megfogalmazása annak, hogy a változás nem kívülről érkezik. Fejlesztőként nem tudok senkit megjavít, kész megoldásokat sem vagyok képes adni. Sokkal inkább elkísérni tudom a kliensemet oda, ahol a saját erejét, bölcsességét megtalálja. Ahogy az én örök mentorom, L. Stipkovits Erika tanítja: „Levisszük a lovakat a tóhoz, de hogy isznak-e belőle, az már nem rajtunk múlik.”
A könyv egyik legfontosabb felismerése számomra ez volt:
„Bármilyen paradox is, sokszor könnyebben elgyászoljuk azokat, akikhez teljes értékű kapcsolat fűzött minket, mint azokat, akikkel hektikus viszonyunk volt, és sok lezáratlan ügyünk maradt vissza.”
Sok gyászolóval végzett munka során tapasztalom azt, amit a szakirodalom is hangsúlyoz, hogy a lezáratlanság sokszor fájdalmasabb, mint maga a veszteség. Nemcsak embereket gyászolunk, hanem ki nem mondott mondatokat, elmaradt öleléseket, meg nem élt álmokat, reményeket, lehetőségeket.
Yalom felidézi azt is, hogy a görög mitológiában Thanatosz (Halál) és Hüpnosz (Alvás) ikertestvérek. Az alvást sok kultúrában „kis halálként” emlegették.
Az alvás a testi-lelki egyensúly egyik fontos jelzője. Ha valami nincs rendben a lelkünkben, azt gyakran az alvásunk jelzi, egy érzékeny belső indikátorként mutatja, „figyelj magadra”. Az alvásban minden este egy kicsit elengedjük az irányítást, a halál pedig ennek a végső, visszafordíthatatlan formája.
És végül egy mondat, amely talán minden felnőtt ember életében egyszer különös súlyt kap:
„Amikor elárvulunk, nem marad generációnyi távolság, amely elválaszt minket a sírtól.”
Nehéz mondat. Mégis fontos. Nem a halálról szól elsősorban, hanem arról, hogy amikor elveszítjük a szüleinket, valami végérvényesen megváltozik bennünk. Más helyre kerülünk az élet rendjében.
Yalom könyve nem könnyű olvasmány. De azt hiszem, a fontos könyvek ritkán azok. Segít közelebb kerülni a veszteségeinkhez, a kapcsolatainkhoz és önmagunkhoz.
Én a könyv végére, értem, becsuktam, de a gondolatai nyitva maradtak bennem.