A mai világunkban van egy téma, amit szinte teljesen száműztünk a hétköznapi beszélgetéseinkből. Úgy teszünk, mintha nem létezne, mintha megúszható lenne. Ez a téma a halál és az elmúlás. Pedig ha nem merünk ránézni az élet végére, akkor magát az életet sem tudjuk teljes szívvel élni.
Ezt a könyvet azért ajánlom, mert Popper Péter utánozhatatlan őszinteséggel és mélységgel bontja le a halál körüli tabukat.
Popper Péter Fáj-e meghalni? című könyvében azt írja, „csak a jó életet követheti jó halál” Amikor az ember már nem kívánkozik vissza.
„Egy teljes életet élő ember iskoláskorban nem vágyik vissza az óvodába. Felnőttkorában nem akar kamasz lenni. Öregen nem akar fiatal lenni. S talán, amikor , „jó vénségben betelt az élettel” nem akar tovább élni.” (Popper Péter)
A jó halál tehát nem egy technika, hanem a betelt élet következménye. Amikor nem maradnak bennünk meg nem élt életek, elfojtott vágyak, vagy ki nem mondott szavak. Amikor meg merjük élni a saját sorsunkat – a maga mélységeivel és magasságaival együtt –, akkor az öregség és az elmúlás nem egy ijesztő dolog lesz, hanem egy természetes megérkezés.
Amikor a lélekben maradnak temetetlenül a halottaink
A könyv számomra legfontosabb gondolata az, hogy a halál nemcsak az eltávozóról szól, hanem rólunk is, akik itt maradtunk. A modern orvostudomány és a kórházak gyakran elszemélytelenítik az elmúlást: csövek erdejében, steril falak között, emberi méltóságuktól megfosztva engedjük el a szeretteinket, mert a kultúránk nem tud mit kezdeni a haldoklással.
Ennek pedig súlyos ára van: a gyász feldolgozhatatlanná válik.
„A halottakat nemcsak testi értelemben lehet temetetlenül hagyni. Temetetlenül maradnak a hozzátartozók lelkében is! Mai kultúránk egyre inkább kiveti hétköznapjaiból a halált. (…) Elbúcsúzni nemigen tudunk. Ritkán vagyunk képesek arra, békével megőrizzünk valamit magunkban anélkül, hogy görcsösen kapaszkodnánk belé, mintha még mindig közöttünk lenne. Lelkileg nem merjük eltemetni.”
„Temetetlen halottaink bennünk kószálnak, szorongásokat, bűntudatot élesztenek, megszállják álmainkat, az örök befejezetlenség nyugtalanságával telítik a lelkünket.”
Amikor nem tudunk tudatosan elbúcsúzni, amikor a harag, a bűntudat vagy a kimondatlan sérelmek miatt nem merjük „lelki értelemben eltemetni” azt, akit elveszítettünk, ezek a belső történetek nem zárulnak le. A temetetlen halottaink szorongásként, visszatérő álmokként, megmagyarázhatatlan nehézségként kísértenek minket a mindennapokban.
„A számla mindig ki van fizetve.” Popper egy végtelenül megnyugtató gondolattal zárja ezt a részt: „nincsenek rendezetlen adósságaink, minden számla mindig ki van fizetve”. Minden pillanatban pontosan ott tartunk, ahol tartanunk kell, és az életünk mérlege egyensúlyban van.
A könyvben olvasható Werfelnek a „Meg nem születettek csillaga” című regényéből egy idézet: a halni készülők birodalmának, a Télikertnek a bejáratánál ez a megnyugtató felirat olvasható: „Az, ami vagy, már jutalom és büntetés is azért, ami vagy!”
A gyászmunka, az önismeret és az integrálás pontosan erről szól: megtanulni békével megőrizni a múltat anélkül, hogy görcsösen kapaszkodnánk belé. Elengedni a bűntudatot, eltemetni a múltat a lelkünkben, hogy helyet adhassunk a jelennek és a valódi, megélt, teljes életnek.