Gyakran megkérdezik a barátaim, hogy miért járok sok-sok éve, már több mint tíz, önismeretbe. Először, amikor meghallottam a kérdést nehezen jött a válasz, mert bennem ez fel sem merül már. Az egyéni önismereti útamon való elindulást két dolog inspirálta.
Az egyik saját ráébredésem egy mintázatra az életemben, ami párkapcsolati vonalon szinte pontosan forgatókönyv szerint ugyanúgy zajlott. Ezzel párhuzamosan egy akkori segítőmnek a szavai (Adri, azóta is hálás vagyok neked), aki azt mondta nekem, hogy úgy érzi már nem tudunk tovább „javítani” azon a testi tüneten, és ajánlott egy pszichológust.
De visszakanyarodva, miért is járok még „mindig” önismeretbe? Sokkal jobban értem magam és a világot körülöttem. Ha zuhanok és valami lehúz, akkor már nem visz annyira mélyre és sokkal gyorsabban jövök vissza. Hitem szerint, jobb anya, jobb feleség… jobb lettem a megélt szerepeimben. Minél jobb? Énazonosabb, érzőbb emberré váltam az önismeret által. És igen kedves olvasó, ha kérdeznéd, hogy csak a jó dolgok jöttek az önismerettel? Határozottan mondhatom, hogy nem. A környezetem sokszor nehezen viselte a változást, megváltoztak a baráti kapcsolataim. Ráláttam olyan tulajdonságaimra, szokásaimra, beállítódásaimra, amelyeket nem gondoltam magaménak.
Az öntanulásnak az élet előrehaladtával van egy természetes formája, de nevezhetnénk akár tudattalan formának is. Azonban egy érettebb utat járva, szembe lehet nézni azzal a ténnyel, hogy minden, ami velem történik, engem körülvesz annak én is hozzájárultam a kialakulásához és így a következményeivel is szembe kell néznem.
„Az önmegismerés és a változtatás lehetőségének belső előfeltétele önmagunk szeretetteljes elfogadása.”
Ezzel a Popper Péter (A belső utak könyve) idézettel zárva, remélem felkeltettem az érdeklődésed az önismerettel kapcsolatban.